A vaskihozatal kémiai összetételének módosítási lehetőségei a középkori vaskohászatban
Jelen korunkban rengeteg különböző acélötvözetre van igény az ipar által. Ezt az igényt a mai korszerű kohászati technológiákkal ki is tudjuk elégíteni. De vajon a középkorban, az akkori ipar, az akkori technológiákkal megtudott-e birkózni ezzel az igénnyel, és ha igen akkor ma ezeknek milyen lehetséges módjait tudjuk rekonstruálni? Tehát ezen TDK arra keresi a választ, hogy milyen acéltípusokat, és hogyan lehet előállítani középkori kohászati módszerekkel.
A nagyolvasztók megjelenése előtt a kohósítások során nem érték el a vas olvadáspontját, az érc szilárd fázisban redukálódott és a redukált ércdarabok a kohókban összehegedtek. Az így kapott szivacsos szerkezetű vasbucát tömörítették, majd a kovácsok az anyagminőségnek megfelelően felhasználták.
A kísérletek során elvégeztünk több kohósítást Petesmalomról származó gyepvasérccel, és gönci vasérccel egy korhűen rekonstruált bucavaskohóban, előre meghatározott módon variálva a kohósítás paramétereit. Majd az így kapott vasbucákat osztályoztuk és különböző anyagvizsgálatoknak vetettük alá. Az anyagvizsgálatok fő célja a kémiai összetétel meghatározása volt. Az osztályozás alapján három, jól elkülöníthető, felhasználási lehetőségeiben is különböző acéltípust tudtunk megadni. A foszfornak a kovácsolhatóságra és a széntartalomnak az edzhetőségre volt a legjelentősebb hatása.
A kísérletek értékelésével megállapíthattuk tehát, hogy bizonyos technológiai paraméterek beállításával tág határok között, de jól tudjuk befolyásolni a kohósítás termékét foszfor-és széntartalom szempontjából. Így feltételezhetjük, hogy a középkori kohászok tudatosan állíthattak elő alacsony foszfortartalmú, jól kovácsolható, nagy széntartalmú edzhető, vagy alacsony széntartalmú lágy acélt.
