Képlékeny
Képzeljük el a szomszédunkban lakó idős, kövér, műanyag pongyolában döcögő hölgyet. A hölgyet, aki állandóan a szomszédok után leskelődik, akinek mindig van valamilyen kellemes megjegyzése a magatartásunkkal vagy a megjelenésünkkel kapcsolatban, aki lelkesen ragasztgatja ki a fiatalság csendháborítása elleni felháborodott hangnemű, kézzel írt brosúrákat a liftajtóra, és hagy maga után lágy kelkáposztaszagot a körfolyosón. Gondoljuk el, hogy erre az öreg hölgyre általános ellenszenv helyett inkább úgy tekintünk, mint a willendorfi Vénuszra – tovább csavarva a dolgot, mint aki életnagyságú, termetes, valaha idealizált és szimbolikusan eltúlzott kőtestével épp most bújt elő a barlangjából és kezdi a délutáni gyűjtögetést. Az én lelkem azonnal megnyugszik, és mosolyogva tovább sétálok.
Vettünk három nagy levegőt, lépjünk át az önuralom-gyakorlaton; hogyan reagálunk arra, ha egy adott szituációba egy ismert alkotást helyettesítünk, avagy az ismert alkotás, ami köré hosszú évek alatt egész fogalomkör, saját történet és gyakran külön filozófia szerveződött, egy másik környezetben tűnik fel; mi történik, ha ez a fogalomkör kibővül, felruházza-e új képzettársításokkal a már meglévőt, hogyan ad hozzá a környezethez, és a környezet hogyan ad hozzá a műhöz. Most húzzuk át azt, hogy „ismert”, és maradjunk az alkotásnál; észrevesszük-e egyáltalán a környezetben, amit nem ismerünk, vagy automatikusan a részének tekintjük, mint ahogy egy kedves ismerős az utca túloldaláról is átinteget, de egy idegen akkor is idegen marad, ha egymás mellett várjuk a vonatot a peronon. Sikerül-e elvonatkoztatnunk a szokatlantól, feloldani a feszültséget, és kontraszt helyett harmóniát találni az új kontextusban. Milyen hatással van ez a saját világnézetünkre, segít-e abban, hogy nyitottabb szemmel és szívvel járjunk.
(Vizuális és önismereti gyakorlat.)
szerző
-
Ádám Viktória
Építészmérnöki mesterképzési szak osztatlan
egységes, osztatlan képzés
