Mikháza, Ravatalozó, A hagyomány és funkció találkozása

Az erdélyi Mikháza a Felső-Nyárád menti „Szentföld” központjaként fontos szereplője az egyházi életnek. Ennek ékes példája a Ferences kolostor. A falvat kivételesen szép természeti környezet övezi, dombok, völgyek és egy nagyobb patak is. Története egészen az ókori római időkig nyúlik vissza, ennek egyik hagyatéka a limes is. A hagyományok és szokások megőrzése kiemelkedően fontos itt az emberek számára, ami részben földrajzi elzártságának köszönhető.

Az elhelyezendő ravatalozó a Ferences kolostor és a falu határában lévő temető között fog helyet kapni. Az út során feltárulkozó táj magával ragadó, különleges hangulatot adhat a szertartásnak. Hátrafelé tekintve még látszik a templom tornya és a falu a távolban, azonban a ravatalozó - mint egy kapu – kíván átbocsátani a túlvilágra. A funkciót eddig egy XVI. századi kápolna látta el.

A ravatalozás szokása megváltozott az előző századhoz képest, így az építészetben jelentős múltja még nem alakult ki. Ugyanakkor az utolsó út hagyománya az emberiséggel egyidős. Ebben a kettősségben rejlő feszültséget feloldani izgalmas feladat. A ravatalozóval szemben követelmény, hogy megfeleljen a jelen kor elvárásainak és közben képes legyen megadni a tiszteletet a hagyományoknak. Fontos szempont továbbá, hogy méltó helye legyen a szertartásnak. Itt történik a világi és az egyházi búcsúzás, amely egy állomás a földi világból át a másvilág felé.

szerzők

• 
  Cser Anita
  Építészmérnöki mesterképzési szak osztatlan
  egységes, osztatlan képzés
• 
  Polenszki Lilla
  Építészmérnöki mesterképzési szak osztatlan
  egységes, osztatlan képzés

konzulens

• 
  Dr. Szécsi Zoltán
  egyetemi docens, Exploratív Építészeti Tanszék