Isten kertje - Ravatalozó Verőcére
„A lélek-rezdülés honnan fakad? Oly messziről, hol csillag sincsen, és el nem éri a gondolat.” –
Weöres Sándor
Lélek. Túlvilág. Halál. Mintha sötétben tapogatóznánk. Megfoghatatlanok, mégis ott
motoszkálnak tudatunkban, a világról alkotott képünktől elválaszthatatlanul.
Az ember a világ minden táján, az idők kezdete óta megpróbál magyarázatot adni azokra a
dolgokra, amikről nem tud eleget. Isteneket, vallásokat talál ki magának, hogy legyenek
szabályok, amik szerint élhet, amik keretet adnak életének, hogy lelkük nyugalmát haláluk
után is biztosítsák. De mi, a XXI. század emberei, a felgyorsult világ közepette valóban
eltávolodtunk a spiritualitástól, vagy csak más módon közelítjük meg? És vajon nehezebben
dolgozzuk-e fel a világ ismeretlen részét a mai racionális gondolkodásunkkal?
A saját útkeresésem Isten felé, és a személyes viszonyom a halállal az, ami miatt a téma
elkezdett érdekelni. Jó alkalom ez arra, hogy megtanuljam az építészet nyelvén
megfogalmazni azt, ami bennem zajlik. Mert szerintem ez egy olyan feladat, ami szívünketlelkünket
kívánja, másképp nem megy.
Téri megnyilvánulássá formálni azokat a gondolatokat, amik Isten és az ember, ég és föld,
túlvilág és e világ között jönnek létre egy olyan érzékeny helyzetben, mint egy szerettünk
elvesztése, nem könnyű.
A halál elbúcsúzás, az elbúcsúzás gyász, és mind keressük az utat a megnyugvás felé, akár
hiszünk valamilyen materiális világon túli dologban, akár nem. Ez az, ami az épített tér lényege
egy ilyen helyzetben. Ezért is szeretném, ha a létrejött tér nem kötődne szorosan egy
valláshoz, világnézethez, csakis ahhoz az emberhez, aki épp az adott érzelmekkel küzd. A
befogadó érezze, hogy olyan helyen van, ami független a minket általában körülvevő világtól.
Itt ne létezzen tér, idő, és magunkra tudjunk maradni érzéseinkkel, gondolatainkkal.