Alig

Alig

Mikháza. Egy apró település a közeli dombok ölelő gyűrűjében. A falu szélén a Nyárád csörgedez, lovasszekér szalad az úton, színes népviseletbe öltözött cigánylányok ballagnak, fodros szoknyájuk és tarka fejkendőjük lengedezik a szélben. A nyugodt, zajtalan idillben egy-egy bárány bégetés, lónyerítés vagy kakaskukorékolás töri meg a csendet. Az állati szólam felett a déli harangszó felcsendülése veszi át az uralmat. A végtelenbe suhanó barna kerítéssort a galambdúcos kapuk ritmusa tagolja, melyek ékesen faragott díszeikkel hívogatják befelé az arra járó vendéget. A lakóház hűs tornáca és az udvarban emelkedő hatalmas diófa mögött felbukkanó csűr tovább hirdeti egy régebbi korszak lenyomatát.

Az első látszattal ellentétben nem egy szokványos Felső-Nyárád menti székely falucskáról van szó. Különlegessé az teszi, hogy míg az egyik végében egy újkori ferences templom késő-reneszánsz tornyát látjuk az ég felé nőni, addig a másik végében az antik római kor maradványai bukkannak elő a föld mélyéből. Ezenfelül a XIX.-XX. század népi építészetének kulturális öröksége kiegészül a kortárs betörésével is. Tehát nem mindennapi módon rétegződnek itt egymásra a történelem különböző korai, korszakai, melynek köszönhetően a távolinak vélt múlt közelsége kézzelfoghatóvá válik a jelenben.

Mottónkul az "aligépítést" választottuk, mely alatt elsősorban egy szemléletet értünk. ,,Korunkban, amikor a túlfejlett társadalmak embere megteremtette a saját létezésének zsákutcáit – épp ennek kivédésére – mind többen gondolunk önnön eredetünkre, a velünk született tisztaságunkra, a még áttekinthető, harmonikus viszonyunkra a környezetünkkel.” - írja Kunkovács László, Ősépítmények című könyvében. Ezt a harmonikus viszonyt még ismerte a régi parasztember, mely organikus, ösztönös építészetben nyilvánult meg. A népi építészetben az emberek az egyszerűségre törekedtek, a környezeti adottságokhoz alkalmazkodva. Építményeiket általában ideiglenesnek szánták, melyek miután leszolgálták az idejüket, természetes anyagi voltuk miatt szinte nyomtalanul eltűntek, visszaadva a természetnek azt, amit elvettek.

Ez a szemlélet jól érvényesíthető a tervezési feladatban, mivel a tervezendő funkció eleve nem igényel nagy léptékű beavatkozást, továbbá nem kíván fő attrakcióvá válni és középpontba kerülni, hiszen ezt a szerepet a régészeti park hivatott betölteni.

A vendégfogadó terület elsődleges feladata a megérkezés biztosítása, illetve a látogatók igényeinek kiszolgálása. Ez szemléletesen analogizálható egy ház működésével. Tekinthetünk úgy a helyre, mint egy előszobára, ami a házba érkező vendég első állomása. Itt le tudja vetni a cipőjét és a kabátját, megigazíthatja a frizuráját. Fontos, hogy már az előszoba megnyerő, ne pedig elrettentő legyen, mivel a vendéglátó célja az, hogy felkeltse a vendége érdeklődését és meghozza a kedvét, hogy beüljön beszélgetni a nappaliba. Ez a ház lelke, itt zajlik az élet. A nappalinak tehát maga a régészeti park felel meg. Azonban nem értünk még végig a házban, mivel a programot egy kis pihenéssel és egy jóleső kávéval szeretné zárni a vendég. Ezt természetesen a konyhában teheti meg, amivel vissza is érkeztünk a területen tervezendő másik funkcióhoz.

Megközelítésünkben fontosnak tartjuk a helyben fellelhető anyagok, illetve szakértelem felhasználását, a megvalósítás folyamatába a helyi lakosságot is bevonva, ezzel közelebb hozva az itt élőkhöz a fejlesztést, ami bár a falu életébe való beavatkozást jelent, mégis magukénak tudják azt érezni.

[Források: Kunkovács László: Ősépítmények; Kós Károly Alapítvány, Örökség Könyvműhely; Budapest; 2000]

szerzők

• 
  Bokányi Ákos
  Építészmérnöki mesterképzési szak osztatlan
  egységes, osztatlan képzés
• 
  Tatai Mihály Tamás
  Építészmérnöki mesterképzési szak osztatlan
  egységes, osztatlan képzés

konzulens

• 
  Dr. Sági Gergely
  Egyetemi adjunktus, Exploratív Építészeti Tanszék