Az angol romantikus építészetelmélet önmeghatározása és karaktere
Az Európában történt kialakulásától kezdve az építészettörténet egyik fő területévé a múlt emlékeinek felmérése, rögzítése és értelmezése vált. A tervezők az építészettörténészek által készített mintakönyvek révén ismerhették meg a munkáik során hivatkozási alapként szolgáló múlt formakincsét, a történeti korok közvetlen, gyakorlati hasznosítása érdekében. A formaiságra fektetett hangsúly mellett azonban elméleti figyelem is irányult a fellelhető emlékekre, így a XVIII. századtól az Európa saját múltját jelentő középkori maradványokra is.
Anglia esetében a formák újrafelfedezése mellett eszmei háttere is volt a gótika megjelenésének. A bölcsészet- és társadalomtudományokkal szoros összhangban kialakult angol építészetelméletnek a XIX. század elején egyik fontos forrásává a középkori témájú, romantikus szépirodalom vált. Az építészetteoretikusok a középkor, annak építészetének örököseiként határozták meg önmagukat, az építészettörténeti ismeretek elméleti hátteret kaptak.
A dolgozat azon folyamatot vizsgálja meg, ahogyan a gyakorlat elmélet alapjává válik, mely később visszahat az építészetre; valamint azon párhuzamos jelenséget írja le, amint a történeti ismeretek elméleti utalásokkal bővülnek, majd a múlt háttérbe szorul, s a historizmuson túllépve csak az eszmei tartalom marad meg. A tárgyalt korszakban gyakorlati ismeretek válnak a romantikus elméletek s egyben az alkotói önazonosság hordozóivá. A szerzők kontrasztos látásmódja jól elkülöníti a helyesnek véltet a helytelentől, ugyanakkor saját igazságaik helyes értelmezése és végrehajtása vitathatóbb, mint a rivális kortársakhoz és ugyanakkor jelenkorunkhoz is szóló üzenetük tisztasága.
Bemutatásra kerül az építészetelméleti romantika kibontakozása, és gyakorlati hasznosíthatósága, teoretikus potenciálja. Elméletre és későbbi korokra közvetetten gyakorolt hatások, valamint karaktere alapján az angol művészetben játszott kiemelkedő szerepe is megjelenik jellemrajzának megvonásakor.
